az értő figyelemről szól. TET, NET, PET. Az értő figyelem a kisebb-nagyobb problémával küszködő gyermek meghallgatásának, a probléma megoldásában való segítés új útját mutatja be. Sokszor előfordul az, hogy a szülők, tanárok lebecsülik a gyerekek problémáit, vagy óhatatlanul sablonokkal közelítenek meg egy-egy problémát. Ezeket a sokszor veszélyes sablonokat gyűjti csokorba Gordon, és nevezi el őket a kommunikáció sorompóinak. Ezek, mint a sorompó, elterelik a problémával küszködőt attól, hogy önállóan jusson előre valamilyen igazi megoldás felé. Ezzel szemben nyújtja a modell az értő figyelem módszerét. Ez nem más, mint a terápiás beszélgetés módszere. Szinonimái sokat elárulnak lényegéből: reflexió, figyelem az érzelmekre és a tartalomra, tükrözés. A problémával küszködő gyerek és - tegyük hozzá - felnőtt számára is fontos és segítő lehet, ha valaki végigkíséri azon az úton, amit egy probléma megfogalmazása, tisztázása jelent. Ez a segítség, ha a segítő fél igyekszik a beszélő által nehezen megfogható érzelmeket kimondani, a tényeket rögzíteni. Az ilyen beszélgetés előnye nemcsak a „beszélőnél", hanem a meghallgatónál is jelentkezik. Valóban megtudhat valamit a másik emberről. A szemléletmód a gyermeknevelésről vallott konzervatív nézeteket is feleleveníti. A második logikai egysége az én-üzenetekkel foglalkozik. Az én-üzeneteket mindazokban a helyzetekben ajánlja Gordon, amelyekben a szülőknek, tanároknak vannak problémáik gyerekeik, tanítványaik viselkedésével. Az én-üzenet fogalma itt is egy ellentétpár - a te-üzenetekkel való összehasonlítás - segítségével világítható meg jól. Sokunkat arra tanított az élet, hogy ha valamilyen elfogadhatatlan viselkedéssel találkozunk, akkor azt - miután kellően feldühítettük magunkat - a „te" alannyal és a másik fél minél értékelőbb leírásával kezdjük meg. Harmadik elemként kerülnek ezekbe a mondatokba azok a konkrét megoldások, amelyeket egyedül helyesnek kiáltunk ki problémánk megoldására. Az én-üzenetekben mindez kidobásra kerül. Az én-üzenet alanyai mi magunk vagyunk, tartalma, pedig a másik értékelése helyett viselkedésének értékelésmentes leírása, illetve annak vázolása, hogy a másik viselkedése milyen konkrét hatással van most vagy a lehetséges jövőben rám nézve. Utolsóként egy jó én-üzenetnek tartalmaznia kell azt is, hogy mindez milyen érzést vált ki belőlem. Mivel az én-üzenet nem minősíti a másik felet, ezért valószínűbb, hogy a problémákból nem harc, harag, sértődöttség lesz, hanem egyezkedés, megbeszélés.

Mindez azonban az én-üzenetek és az értő figyelem együttes használatát követeli a konfrontációk konstruktív megoldására. Az én-üzenet a konfrontáció megnyitására szolgál, az értő figyelem, pedig a másik ember reakciójának pontos megértésére. Ha a konfrontált fél azt gondolja, hogy a másik által szóvá tett viselkedés valójában nem érinti őt kézzelfoghatóan, akkor ezek nem működnek. E fél mondat a gordoni nevelésfilozófia egyik legfontosabb kulcsa. Mást és mást kell, hogy jelentsen a tolerancia univerzális értéke az első, illetve a második esetben. Ha a másik fél viselkedése, igénye engem kézzelfoghatóan érint, pénzembe, fáradságomba kerül, testi kellemetlenségem lehet az ára a másik viselkedésének vagy igényének, akkor természetesen ebben mindenképpen ragaszkodnom kell egy olyan megoldáshoz, amely a fentieket megszünteti, illetve bekövetkezésüket elhárítja. A tolerancia itt azt jelenti, hogy ahelyett, hogy a saját megoldásomat erőltetem a másikra, hajlandó vagyok egy közös, mindkettőnk igényeit kielégítő megoldás kreatív megkeresésébe belefogni. Az utóbbi esetben erről persze szó sem lehet: ha igényeink kézzelfogható módon nem sértik egymást, akkor erre nem kell közös megoldást keresni. Ez nem jelenti azt, hogy ez a Gordon által értékkonfliktusnak nevezett helyzet ne lenne számomra fontos. De mindannyian tudjuk, hogy kinek-kinek az értékei nem könnyen változtathatók, és egy ilyen értékünk mennyire a személyiségünk magvát képezi.

Gordon az általa III. módszernek nevezett (szemben a tekintélyelvű (I.), illetve az alávető (II.) módszerrel) 6 lépéses problémamegoldó eljárásról ír. Az első lépésben tisztázni kell a problémát, a másodikban megoldásokat kell gyűjteni, azok értékelése nélkül, míg a harmadik lépésben kerül sor az ötletek értékelésére. A minden résztvevő számára elfogadható elképzelések közül választanak egyet a konfliktus résztvevői, és ezt az ötödik lépésben bevezetik, illetve a hatodikban ellenőrzik. Hiszen mi ezt mindig így csináljuk - kiálthat fel az olvasó sok szülővel és tanárral egyetemben, aki magát a demokrácia mintaképének tartja. Bizonyosan sokak valóban így is csinálják, de az ördög, mint tudjuk, a részletekben van elrejtve: Vajon valóban sikerül-e mindig a konfliktusmegoldás első pontjában a résztvevők igényeit tisztázni, és nem rögtön a megoldásgyűjtésnek és az értékelésnek nekiesni? Vajon a második lépésben sikerül-e elkerülni azt, hogy csak a felnőtt félnek vannak megoldásai, és a gyerekek szerény megoldáskísérletei nem kerülnek-e rögtön a szőnyeg alá besöprésre? Vajon ezek után a mindenkinek megfelelő közős megoldás kiválasztása helyett nem egy egyszerű szavazás dönt-e arról, hogy a kisebbségnek mihez kell kedve ellenére ragaszkodni? Vajon mindent elkövetnek-e a résztvevők, hogy a dolgok működjenek is, és vajon kitűzik-e előre az ellenőrzés belátható időpontját?

Az értékkonfliktusokkal kapcsolatban így ír Gordon. Értékeinket nemcsak, sőt talán nem is elsősorban szavakkal tudjuk átadni utódainknak, hanem sokkal inkább azzal, ha magunk is szavainknak megfelelően élünk, ha ezzel modellt tudunk adni a következő generációnak. Azzal, hogy amikor tanácsért fordulnak hozzánk, akkor valódi tanácsadóként viselkedünk, nem pedig tanítómesterként kioktatjuk, és pláne nem nyaggatjuk a másikat, hogy mindenképpen és mindig megfogadja azt, amit mi tanácsnak szánunk.

A Gordon-könyv, a konzervatív, büntetésre, jutalmazásra építő hatalmi eszközök helyett a gordoni eszközöket a gyerekek hatékony befolyásolásának eszközeiként ajánlja. Filozófiai eszmefuttatásokkal, szociológiai és pszichológiai vizsgálatok eredményeivel bizonyítja, hogy a hatalomra építő szülői felfogás rombolja a gyermeki személyiséget, és a hatalom eszközei a gyerekek életkorával fordítottan arányosak. Ezért van az, hogy a tekintélyelvű családokban felnövő gyerekek olyan sokszor menekülnek a deviancia különböző formáihoz. Gordon tapasztalata az, hogy a befolyásolás eszközeivel élő szülők sokkal hatékonyabbak gyerekeikkel kapcsolatban, és hogy az így felépített kapcsolatok melegebbek és hosszabb távra szólnak".

A könyv második részének elején az alábbi kérdést teszi fel magának a szerző: „Miért van az, hogy a fegyelmező-ellenőrző modellje a gyereknevelésnek századokon át - kis módosulásokkal makacsul tartja magát? Miért próbálkoznak a szülők és a tanárok a büntető módszerekkel, mikor sok a bizonyíték arra, hogy ez milyen hatástalan a gyerekek viselkedésének megváltoztatására? Miért gondolják a felnőttek, hogy jogosítványuk van a hatalomra épített fegyelmezésre, mikor minden bizonnyal felismerik, hogy a gyerekek harcolnak ezek ellen, vagy minden lehető módon igyekeznek az ilyen hatalomtól minél messzebb kerülni? És miért képzelik a tanárok és a szülők, hogy ellenőrizhetik és kényszeríthetik a tizenéves fiatalokat, amikor már nincsen hatalmuk felettük? A szülőkkel és tanárokkal folytatott három évtizedes munka tapasztalatai adtak néhány választ a fenti kérdésekre. Az emberek azért ragaszkodnak a keménykezű fegyelmező szerepének eljátszásához, mert azt gondolják, hogy e szerep egyetlen alternatívája az, ha engedékenyek, és ezt senki nem szereti, sem a gyerekekkel, és egyáltalán senkivel szemben sem. Ha valóban csak két választási lehetőség van, akkor inkább használom a hatalmamat, mint hogy a gyerekek kezébe adjam a hatalmat, inkább én ellenőrzöm őket, mint hogy káosz legyen, ami abból fakadna, hogy feladom az ellenőrzést felettük."