Gordon módszer alapjai a gyakorlatban sokat segíthetnek, ha megfelelően használjuk. Az "egyikünk nyer-másikunk veszít" konfliktusmegoldás helyett a megegyezéses, vesztes nélküli módszerben van a lényeg. A valódi érzések, felismerése hoz csak békét. A felnőtt, a gyermek hamis elfogadása, a Téged elfogadlak, de ezt a viselkedést nem! – ez mind hiábavaló, hiszen a viselkedés a gyermek, néha a felnőtt tudatában nem választható külön saját magától sem. Jobb, ha bevalljuk, milyen feltételekkel tudjuk Őt elfogadni. Ennek az elfogadásnak nemcsak varázsereje van, de nyelvezete is. Az el nem fogadás nyelvének példái az ún. "közléssorompók", amelyek közém és a gyerek közé kerülhetnek, a következők: 1. utasítás, parancsolás, irányítás (mit tegyen a gyerek). 2. figyelmeztetés, fenyegetés (ha nem, akkor...). 3. prédikálás, moralizálás (illik, nem illik). 4. tanács, megoldási javaslatok (akadályozza a saját ötletek születését). 5. kioktatás, logikai érvelés (befolyásolási kísérlet tényekkel, saját véleménnyel). 6. ítélkezés, kritizálás, hibáztatás (rombolja a gyerek énképét). 7. dicséret, egyetértés (hamis énkép alakulhat ki, esetleg kiérezhető a manipulálási szándék). 8. kifigurázás, csúfolás, megszégyenítés, nevetségessé tétel (lekicsinylés). 9. értelmezés, elemzés, diagnosztizálás (a szülői 'fensőbbség' leleplez). 10. megnyugtatás, együttérzés, vigasztalás (a gyerek érzéseinek elbagatellizálása). 11. vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás (a szülő szeretné megoldani a gyerek problémáját). 12. elterelés, humorizálás, témaváltás, kitérés (pedig a gyerek vágyik a megértésre).

A gesztusok, arckifejezés, stb. mellett mely szavak alkalmasak az elfogadás kifejezésére? A beszélgetés kezdetén egyszerû 'hívogatók' (értem, aha, ne mondd, mesélj erről...) alkalmazhatók, később, pedig az aktívabb értő figyelem. Az "én-üzenetet" a gyerek többnyire csomagolja. Ezt kódolásnak nevezzük. Ki kell hallanunk, ha valami másról, többről van szó! Az őszinte értő figyelem empátiát, melegséget visz a kapcsolatba. Eközben azonban a fogadó félnek félre kell tennie saját érzéseit, gondolatait, hogy kizárólag a másik (a gyerek) legyen a fontos. Ez segíti a gyermeket, hogy saját megoldásokat találjon a problémáira. Így válik önálló, döntésképes, felelősséget vállaló felnőtté. Ezért kell kerülni a szülőknek a már említett sablonválaszokat, a közléssorompókat.

Mint minden módszert, az értő figyelmet is lehet rosszul alkalmazni. Amikor kilóg a lóláb (a gyereket befolyásolási szándék), vagy az idő kevés, el sem szabad kezdeni a beszélgetést. Amikor abba a hibába esünk, hogy elkezdjük a gyerek szavait tükrözni, és nem az érzéseit. Amikor erőltetjük a beszélgetést, és nem vesszük észre, hogy megakadtunk, pedig ráérnénk majd legközelebb folytatni. Amikor elkezdünk én-üzenetet keresni, az egyszerû tényközlésekben, vagy kérdésekben. A nevelésben a direkt utasításos módszer a leghatástalanabb. A szülő fenyeget, prédikál, tanácsol, vagyis az első négy közléssorompó valamelyikét alkalmazza. Ha a gyereket szembesíteni akarjuk a saját viselkedésével, akkor félő, hogy a következő négy közléssorompó valamelyikét használjuk. Hogyan mondhatjuk akkor ki a problémánkat?

"Te-üzenetek" (ne tedd, ill. tedd!) helyett "én-üzeneteket" küldjünk, mégpedig kódolás nélkül, világosan. Például "Mit nyaggatsz?" helyett "Fáradt vagyok". Így a gyerek nem azt érzi, hogy vele van baj, hanem átérzi az én problémámat. Ne a negatívumot hangsúlyozzuk. Például A megbeszéltnél később hazajövő gyereknek örüljünk, hallgassuk meg élményeit, ne rohanjuk le azonnal a pontatlanságáért. Később emlékeztessük a megállapodásunkra. A dühös én-üzenet, bárhogyan csomagoljuk is, valójában te-üzenet, mert a düh mindig valakire irányul. A direkt utasításos módszernél hatékonyabb a környezet módosítása, egyszerűsítése (pl. a féltett vázát néhány évre eltesszük, gyerekbútorok használata, kapcsolók, kilincsek alacsonyabbra, tompább kés stb.). Természetesen ügyelnünk kell arra, nehogy ingerszegény környezetet alakítsunk ki. Néha a legvilágosabb én-üzenet sem használ, hiszen ütköznek az igények. Nem szabad belemennünk a "ki kit győz le?", a "ki legyen a nyertes?" zsákutcájába, sem pedig a jutalmazással-büntetéssel 'idomítás' emberhez méltatlan módszerébe. Ha a szülő látszólag győz, annak többnyire az alábbi következményei vannak. Ellenállás, provokálás, lázadás (üss csak meg újra). Sértettség, düh, ellenségeskedés, harag arra, akinek hatalma van felette (mernéd-e ezt egy nálad erősebbel?) Agresszió, bosszú, visszavágás (a szülőkkel vagy másokkal szemben, vandalizmus). Hazudozás, rejtőzködés (a jutalmazó-büntető nevelés eredménye). Mások hibáztatása, 'befeketítés', csalás, testvér-rivalizálás. Basáskodás, erőszakoskodás (hogyan játszik egy babával vagy kisebb gyerekkel?). Nyerni kell, veszíteni szörnyű (a jutalmazás is lehet káros). Összefogás a szülők ellen. Meghunyászkodás, engedelmeskedés, alázat, behódolás (gyakorta pszichológiai problémákhoz vezet). Hízelgés, kegyek keresése (kedvenccé válás, gerinctelenség). Konformizmus, az alkotókészség hiánya, félelem az újtól (nem kilógni a sorból). Visszahúzódás, menekülés, ábrándozás, represszió, fantáziálás (a gyerek 'feladja'). Ha többnyire a gyerek győz, könnyen egy egocentrikus, mindig csak kapni, elvenni akaró ember lesz belőle.

De hát nem az a szülő dolga, hogy befolyásolja a gyerekét? De igen, csak nem hatalommal, mert bármilyen bölcsen vagy jóindulatúan használják is, "a hatalom megront, bemocskol", mert kényszerít, nem pedig meggyőz, tanít, motivál.

Mi a konfliktusmegoldás vereségmentes módszere? A megoldásnak mindkét fél számára elfogadhatónak kell lennie. A gyerek jobban motivált az olyan döntés kivitelezésében, melynek születésében részt vett, különösen, ha az Ő ötletére épül. A módszer - főleg kezdetben - sok időt kíván, de hosszú távon megszűnik az ellenőrzés, s a számonkérés sem vesz el többé időt. A módszer hat lépése:

1. Tárjuk fel és fogalmazzuk meg a konfliktust. Ekkor kell megnyerni a gyereket az ügynek, mondjuk ki világosan, hogy megoldást keresünk.

2. Ötletgyűjtés a megoldáshoz. Minél több ötletet gyűjtsünk, és véletlenül se minősítsük rossznak az ötleteket ebben a fázisban.

3. A javaslatok mérlegelése, a szülő is foglaljon állást.

4. Döntés a legjobb, kölcsönösen elfogadható javaslat mellett. Ne döntsünk véglegesen, csak próbáljuk meg.

5. Gyakorlati lebonyolítás. Megállapodás konkrét gyakorlati kérdésekben, időpontokban.

6. Utólagos kiértékelés. Elégedettek-e a 'felek', vagy kell-e módosítani.

Büntetést nem szabad kilátásba helyezni, legfőbb elv a bizalom. Természetesen vannak az életben olyan helyzetek, amikor nincs idő beszélgetni, azonnal dönteni kell (pl. veszélyhelyzet, betegség).

A nevelés feltétele, hogy a másik ember (a gyermek) érezze a szabad választás lehetőségét! Értékszemléletünket csak lehetőségként kínáljuk fel. A szülő ne akarja a gyereken azt bevasalni, amit többnyire ő sem tett vagy tesz meg. Eleve konfliktushoz vezet, ha a szülő azt képzeli, hogy egyedül az ő értékrendje és hitvallása a helyes. Ne tanítani akarja az értékrendjét, hanem élje azt minél hitelesebben.