A vár ura, a királyfi,
egy nap szörnyű hírt kapott,
a királyi vadaskertben,
egy óriás sas pusztított.

Nem kímélt az semmi élőt,
semmi kedves állatot,
fegyvert fogott a királyfi,
s az erdőbe vágtatott.

Néma gyász borult a tájra,
mint nagy, fekete palást,
tépett tollak, szétszórt csontok
jelezték a pusztítást.

Elhagyott kút peremére,
királyfint búsan leült,
egy őzike könnyes szemmel
lábaihoz menekült.

Védelmet kért a szegényke,
mert az égen odafenn,
új zsákmány után kutatva
a sas, ismét megjelent.

Rettenetes vijjogással
a felhőkből lecsapott,
a kirányfi sem volt rest,
gyorsan nyilat ragadott.

Pendül az íjj, suhan a nyíl,
a hegyes vas jól talált,
s a hatalmas rablómadár
sebesülten földre szállt.

De amint a földet érte,
ki látott már ily csodát?
Vén boszorkány állt a helyén,
ledobva a tollruhát.

- Átkozott légy! - rikácsolta,
hallgatni is borzalom.
- Vállj békává! Lakj e kútban!
Addig, amíg akarom!

Ez az átok addig tartson,
míg egyszer egy szép napon,
királyi ágyába fektet,
egy királyi hajadon! -

A boszorkány füstté vált,
és eloszlott a levegőben.
Hát a királyfi? Hova lett?
Bizony, béka lett belőle.

Fehérvárban egyre várták,
keresték a kiskirályt,
híre sem volt, hamva sem volt,
elrendelték hát a gyászt.

Szomszéd várnak, Rózsavárnak
öreg volt a királya,
sok kincse közt a legdrágább,
aranyhajú leánya.

Rózsabimbó volt a neve,
szépségének híre járt.
Okosságban, ügyességben,
messzeföldön nem lelt párt.

Szépen táncolt, jól énekelt,
csudamódra hímezett,
de mindközül a legjobban
labdázgatni szeretett.

Szállt a labda, aranylabda,
a lány utánafutott,
odalent járt már a völgyben,
a vén kúthoz így jutott.

Szállt a labda, aranylabda,
egyenest a kút felé,
kis őzike hajolt búsan
a kút pereme fölé.

A labda meg egyet perdült
és a kútnyílásba hullt.
A királylány megszeppenve,
labda után sírva nyúlt.

Kút mélyéből hang hallatszik:
Uramfia! Ki lehet?
- Visszaadom a labdádat,
ha kérésemet megteszed.

- Drága, kedves aranylabdám,
olyan nagyon szeretem.
Kívánságod, bármi legyen,
istenúgyse! Megteszem! -

Kút mélyéből, a sötétből,
előugrott a béka,
s a csillogó aranylabdát
Rózsabimbónak dobta.

Elkapta a lány a labdát,
szaladt, ahogy bírta lába,
futott sírva hazafelé,
a béka meg a nyomában!

Száját tátva ámul-bámul,
lépcsőnél a kardos strázsa,
fegyveréhez kap, de késő!
Benn a béka a szobában.

Vacsorázik épp a király,
mellette a leánya.
- Jóestét! - köszön a béka.
- Megjöttem vacsorára. -

Rózsabimbó elmesélte,
mily kalandja volt a kútnál,
megígérte, meg is tartja:
megvendégli asztalánál.

Vége lett a vacsorának,
leszállott a csendes este,
kézenfogta a csúf békát
Rózsabimbó, s elvezette.

De alig értek a szobába,
a gyertyalánt egyet lobbant,
s béka helyett a lány elé
deli királyfiú toppant.

- Ne ijedj meg, Rózsabimbó!
Elmúlt végre a varázslat!
Köszönöm, hogy segítettél
levetni békaruhámat.

Gyere, menjünk atyád elé!
Hadd mondjam el kívánságom:
adjon hozzám feleségül,
tiéd egész királyságom! -

A királyfi kívánságát
az ősz király meghallgatta,
jobb szeme sírt, bal nevetett,
mikor lányát nekiadta.

- Magam leszek vénségemre,
ha elviszed a leányom... -
Közbeszólt erre a bolond:
- Hallgass meg, jó királyom!

Csak gond néked a korona,
hozományul add országod!
Egyszerre lesz fiad, lányod,
így cselekedj, meg nem bánod! -

- Igazad van, okos bolond!
Köszönöm a jótanácsot!
Csapjunk hát víg lakodalmat!
Húst, bort ide, meg kalácsot! -

Zene zendült, nóta csendült,
tándolt a szép, ifjú pár,
ma is ropják, ha nem únják,
tán még most is áll a bál.