nem is medve,

csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Az az apró,
kölyökmackó,
az volt ám csak
nagy csavargó,
egész nap járta az erdőt –
hiába kereste anyja,
bömbölt utána az apja,
nem lelték a csöpp tekergőt.
Hát egy szép nap,
alkonyatkor,
megint messze
kószál Vackor,
csalta játék,
tarka lepke –
itt egy kicsit vackort szedett,
vackort, azaz vadon termő
erdei vadkörtét, ahogy
vadon termette az erdő,
ott egy kicsit fára mászott,
le a fáról,
föl a fára,
szagos fűbe heveredett,
barlangba bújt bújócskázva;
addig,
addig,
napnyugodtig,
míg elérte,
el az este.
Este,
este,
csöndes este,
sötét a távol,
a messze,
sötét a hegy
és az erdő.
Fenn az égbolt elsötétül,
a kék sötétebbre kékül,
sötét dunyha:
száll a felhő.
Fél is ám a kicsi medve,
megriad a pisze mackó,
menne haza
árkon-bokron,
futna átal
dimben-dombon,
bújna anyja bundájához,
apjához a csöpp csavargó.
Hanem
hajjaj,
nagy ám
a baj!
Mert elmosta,
el az este,
elmosta az árkot-bokrot,
el a szelíd dimbet-dombot,
amin átal
az az apró,
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
az otthonát megkeresse.
Fölötte az ég ragyog:
feljöttek a csillagok,
de a piszén pisze,
boglyos,
a bolondos,
erdő mélyiben zokog.
Hull a könnye,
hulldogál,
csöpp mancsára
csurdogál:
szipog,
szepeg,
hüppöget,
ejt nagy kövér
csöppöket,
ül egy lombos
fa alatt,
és keserves bánatában,
vigasztalan búsultában
szíve majdhogy megszakad.
Hát az apja
micsinál?
Talán nyugodtan
pipál?
Ugyan nem,
hanem az erdőn
kölyke után ordibál:
– Vackor fiam,
hallod-e?
Héj, te kölök,
fuss ide!
Szaladj hozzám,
hogyha mondom,
mert elraklak,
rontom-bontom!
Hanem mire
kiabál?
Csöpp kölykére
nem talál.
Bejárhatja,
be az erdőt –
mehet átal
árkon-bokron,
mászhat átal
dimben-dombon,
sűrű erdőn csatangolhat,
barlangokban barangolhat,
míg egy fa alatt meglátja,
nagy hüppögve megtalálja,
meg a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze csöpp tekergőt.
Örömében felkiált,
ölbe kapja csöpp fiát:
– Vackor kölykem,
hallod-e?
Hogyan császkáltál
ide?
Nem megmondtam,
el ne kószálj,
tiltottam, hogy
messze bóklálj,
hanem ez volt az utolsó –
többet minket
nem ijesztesz,
hét határra
nem tekergesz,
mert aszondom,
kutya brumma:
holnap reggel kézen kaplak,
és az óvodába adlak,
az ám,
te pisze csavargó.
És apjával akkor
hazasétált Vackor.