Nem tudom, ki hogy van ezzel a sz�nnel. Nyilv�n van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancss�rga sokkal vid�mabb, a t�rkizk�kr�l �s a meggypirosr�l nem is besz�lve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyif�le fekete van. K�kesen f�nyl� fekete, puha fekete, �jfekete, j�t�kos fekete, meleg fekete �s ki tudja, m�g h�ny.

A feketerig� f�nyl� fekete volt.

�s nem tetszett neki a fekete sz�n.

Se f�nyl�n, se puh�n. D�h�sk�d�tt. Egy darabig m�g csak nem is f�ty�r�szett – mert m�g vid�mnak gondoln� valaki. Azt mondogatta m�rgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan sz�p piros tollakat akart, mint a v�r�sbegy�, z�ldeket, mint a gyurgyalag�, feh�ret, mint a k�csag�, s olyan cifr�t, mint a papag�j�.

Ez�rt volt d�h�s. �gy hitte, � a legr�tabb mad�r a ligetben.

B�nata akkor v�lt m�gis sz�vbe markol�v�, amikor a kisfi� elj�tt a ligetbe, �s azt mondta a madaraknak:

– Kellene nekem egy bar�t. Egy mad�r bar�t. Aki reggelenk�nt megkocogtatn� az ablakomat, �s mindennap megaj�nd�kozhatn�m keny�rmorzs�val meg k�lessel.

– Aha – mondt�k a madarak.

Egyed�l az uhu mondta, hogy „uhu”. Tal�n az�rt, mert nem szereti a k�lest meg a keny�rmorzs�t, de az is lehet, az�rt, mert m�st nem tud mondani.

A bar�ts�g nem k�nny� dolog. Mert j�, a kisfi�nak sz�ks�ge volt egy mad�r bar�tra. Csak h�t olyan mad�r n�lk�l, akinek viszont �ppen egy kisfi� bar�tra lenne sz�ks�ge, ez nem megoldhat�. A madarak legt�bbj�nek volt m�r bar�tja. A bar�zdabilleget�nek a sz�riszarka, a gyurgyalagnak a szalak�ta, a g�ly�nak a kanalas g�m, a b�bos v�cs�knek a b�l�mbika. Csak a macskabagolynak meg a sz�rke varj�nak nem volt bar�tja, de �k igen mogorv�k, nincs is sz�ks�g�k bar�tra.

Na �s persze a feketerig�nak sem volt bar�tja, mert sz�gyellte a sz�n�t, s emiatt f�nn hordta az orr�t. Furcsa dolog, de �gy volt. M�ssal is megesik: sz�gyell valamit, �s azt hiszi, csak �gy tudja elviselni a sz�gyen�t, ha f�nn hordja az orr�t.

�gy azt�n nem tal�lt bar�tra a kisfi�. Pedig ott lapult a f�ben a feketerig�, �s azt gondolta mag�ban: „�n sz�vesen lenn�k bar�tja ennek a kisfi�nak. Nagyon szeretem a keny�rmorzs�t meg a k�lest. – S kis sz�net ut�n m�g azt is hozz�gondolta: – �s a kisfi�t is nagyon szeretem. – De m�gsem mert el�b�jni. – �ppen �n kellen�k neki – morfond�rozott –, amikor ilyen cs�nya vagyok! Fekete!”

Bar�t n�lk�l ment el a kisfi�, igaz, majdnem s�rva fakadt, de megpr�b�lta a liget sz�l�ig visszatartani. Nem szeretett m�sok el�tt s�rni. De az�rt a madarak �szrevett�k, hogy lefel� g�rb�l a sz�ja, �s nagyon megsajn�lt�k. Tulajdonk�ppen szerett�k a kisfi�t. Akik bar�tokra v�gynak, �s elgyalogolnak �rte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyik�k ut�na kiab�lt:

– Gyere vissza egy h�t m�lva!

Tal�n ha az �reg fest�m�v�sz nem lakik a k�zelben, minden m�sk�pp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vid�m, mosolyg�s �reg�r volt, csak �ppen a szak�lla volt furcsa, ezersz�n� – mert abba szokta t�r�lgetni az ecsetjeit. A feketerig�nak esz�be jutott a tarka szak�ll� fest� meg a sok sz�p fest�k, r�ppent egyet, s m�r ott is volt a fest�kesdoboz mellett. „Majd ragyogok �n egy h�t m�lva” – gondolta, s mivel a z�ld fest�kestubus volt a legk�zelebb, kifestette mag�t z�ldk�ll�nek. H�t el�g furcsa z�ldk�ll� volt, azt meg kell hagyni! Mert a z�ldk�ll� nem egysz�n� z�ld – �s a cs�re meg k�l�n�sen nem az, de a kis feketerig� nagy buzgalm�ban m�g a cs�r�t is z�ldre m�zolta. „Na, most j�het a kisfi�” – gondolta, s �gy �vta mag�n a z�ld fest�ket, hogy egy h�tig enni is elfelejtett.

Eltelt a h�t, semmi k�l�n�s nem t�rt�nt, csak a tarka szak�ll� fest� ping�lt lila f�kat meg lila mez�t – mivelhogy sz�r�n-sz�l�n elt�nt a z�ld fest�ke.

Megj�tt a kisfi�, k�r�je sereglettek a madarak, biztatt�k:

– Ne f�lj, most lesz valaki!

– �n sz�vesen lenn�k a bar�tod – mondta ekkor elv�ltoztatott hangon a z�ldre festett feketerig�, �s el�s�t�lt egy bokor m�g�l.

Hirtelen sz�hoz sem jutott a sok mad�r, t�tva maradt a cs�r�k. A feketerig� (azazhogy z�ldrig�, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen s�t�lt a tiszt�son, abban a hitben, hogy � legszebb mad�r a ligetben.

A v�ndors�lyom ocs�dott fel els�nek.

– Nicsak – mondta –, egy uborkamad�r.

Nevettek, ahogy a torkukon kif�rt.

– Vagy net�n egy nagyra n�tt sz�cske – toldotta a b�bos banka, s szeg�ny feketerig� legsz�vesebben els�llyedt volna sz�gyen�ben.

A kisfi� is mosolygott, �s szel�den, nehogy megb�ntsa ezt az uborkamadarat vagy kicsod�t, azt mondta:

– Ne haragudj, de �n nem ilyen mad�rra gondoltam.

Huss – elr�ppent gyorsan a feketerig�.

„Cskcskcsk – korholta mag�t m�rgesen –, mert ostoba m�don sz�ntiszta z�ldre kentem magam, pedig a z�ldk�ll� nem is egyforma z�ld. K�tf�le z�ld is van rajta (mert a z�ld sem egyforma, �ppen �gy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a sz�rnya v�ge meg feh�r pettyes fekete. Na de majd legk�zelebb. A j�v� h�ten �gyesebb leszek.”

H�t nem sokkal lett �gyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott esz�be, hogy g�ly�nak festi mag�t. Sok fekete meg feh�r fest�ket kent mag�ra, �s a l�b�t meg a cs�r�t pirosra festette. Esz�be sem jutott, hogy a g�lya legal�bb t�zszer akkora, mint �. Ki l�tott m�r ilyen pici g�ly�t, r�vid l�b�t, r�vid cs�r�t. (Arr�l nem is besz�lve, hogy a h�t�n �t�t�tt a z�ld fest�k a feh�ren!)

Ritk�n l�tott a liget olyan vih�ncol�st, mint amikor a g�ly�nak �lc�zott feketerig� oda�llt a kisfi� el�.

– Te meg mif�le szerzet vagy? – k�rdezte a kisfi�.

– Nem l�tod, g�lya vagyok – mondta kicsit ijedten a feketerig�, mert akkor m�r sejtette, nem nagyon siker�lt ez a g�ly�v� alakul�s.

– M�g hogy g�lya! Tal�n golyh�t akart�l mondani – mondta a g�lya, �s olyan nevet�g�rcs�t kapott, hogy ki kellett h�vni a ment�ket.

Bizony ez a g�lyahist�ria is cs�fos v�get �rt, mert a kisfi� nagy sajn�lkozva megint az mondta:

– Ne haragudj, nem ilyen mad�rra gondoltam.

A feketerig� f�l �vre elbujdosott b�nat�ban. Hi�ba j�tt a kisfi�, hi�ba keresett mad�r bar�tot.

A feketerig�nak meg f�jt a sz�ve: „Hej, csak szebb mad�r lenn�k, akkor biztosan bar�tj�v� fogadna a kisfi�!”

A kisfi� egyre szomor�bb lett.

– Most m�r az uborkamad�r sem akar velem bar�tkozni – mondta.

A madarak vigasztalni pr�b�lt�k, de neki bar�t kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem tal�l bar�tra!

A feketerig� legal�bb olyan b�natos volt, mint a kisfi�, ha nem b�natosabb. Mag�t is sajn�lta, meg a kisfi�t is. Mag�t tal�n egy kicsit jobban.

Ez�rt azt�n f�l �v eltelt�vel elhat�rozta: �jra pr�b�lkozik. De most m�r nagyon gondosan l�tott munk�hoz. Egy teljes napig tanulm�nyozta a s�rgarig�t. A s�rgarig� a legszebb mad�r – gondolta –, m�g a latin neve is a legszebb a mad�rnevek k�z�l, �gy h�vj�k, hogy Oriolus Oriolus (mert minden mad�rnak van latin neve is). Esz�be sem jutott, hogy �t meg Turdus Merul�nak h�vj�k latinul, s az semmivel sem cs�ny�bb, mint az Oriolus Oriolus. Tal�n m�g szebb is.

�s elkezdte mag�t s�rgarig�nak festeni. Egy h�tig tartott a fest�s, de ez azt�n t�k�letesen siker�lt. A feketerig� olyan lett, mint egy igazi s�rgarig�. Tal�n csak az alakja k�l�nb�z�tt kicsit a s�rgarig��t�l, de ahhoz igaz�n j� szem kellett, hogy ezt �szrevegye valaki.

Azon a h�ten is elj�tt a kisfi� bar�tot keresni. Nem cs�ggedhetett, tudta, bar�tra kell tal�lnia.

A s�rgarig�nak festett feketerig� el�s�t�lt a bokrok k�z�l. A madaraknak el�llt a l�legzet�k a gy�ny�r�s�gt�l.

– Nicsak, egy csod�latos s�rgarig� – mondt�k.

A kisfi� is elb�mulva n�zte a sz�p madarat, a sz�ve hangosan dobogott. Csak az igazi s�rgarig� gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a mad�ron” – gondolta, �s oda is sz�lt neki:

– F�ttyents egyet!

– Nem f�ttyentek – mondta nyegl�n a feketerig�.

Persze, hiszen a s�rgarig� azt is ki tudja f�ty�lni, hogy „Huncut a b�r�” meg „F�ty�l a rig�”, a feketerig� meg csak annyit tud: „Tiutu.” Ez legal�bb olyan sz�p, mint a s�rgarig� �neke, de m�gis m�s. �n biztos vagyok benne, hogy a s�rgarig� nagyon szeretn� n�ha azt f�ty�lni, hogy tiutu, de nem megy neki. � csak azt tudja: „Huncut a b�r�.”

Csakhogy megsz�lalt a kisfi�:

– Ne haragudj – mondta elszomorodva –, te val�ban csod�latosan sz�p mad�r vagy, de �n egy m�sik bar�tra gondoltam. L�ttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem � kellene bar�tnak. Az a mad�r f�nyl� fekete volt, csak a cs�re volt s�rga. Azt hiszem, �gy h�vj�k, feketerig�. Meg�rtheted, hogy ki kell tartanom mellette, h�tha egyszer megj�n, �s akkor ki lesz a bar�tja?

A feketerig� keserves s�r�sra fakadt, hullottak a k�nnyei, mint a z�pores�. A kisfi� nagyon megsajn�lta.

– Mi�rt s�rsz? Ne s�rj! – mondta neki.

– Az�rt s�rok – zokogta a mad�r –, mert a feketerig� �n vagyok.

�mulva n�ztek r�, nem akart�k hinni, de akkor a mad�r k�nnyei m�r lemost�k a mell�r�l a s�rgarig� s�rga, a g�lya feh�r �s a z�ldk�ll� z�ld sz�n�t – el�t�nt az igazi fekete.

– Istenem, de buta mad�r vagy te – mondta boldogan a kisfi�, f�lkapta, �s sok�ig mosdatta a feketerig�t a patakban. De a sok sz�n nem egyk�nnyen j�tt le r�la; amikor hazaindultak, m�g akkor is z�ld, s�rga meg feh�r foltok �ktelenkedtek a mad�ron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerig�.

– Mit gondolsz, lekopik? Leszek �n m�g igazi sz�p fekete? – k�rdezte a mad�r.

– Biztos – mondta a kisfi�, azut�n elszomorodott; arra gondolt, hogy m�r f�l �ve lenne bar�tja, ha ez a szam�r feketerig� nem ping�lja mag�t.